December 1-jén érdekes színfoltja volt az iskolának az a rendhagyó zenetörténeti óra, melyen meghívott elõadó segítségével ismerkedtek meg a mezõtárkányi általános iskolások a török kori gyökerekig visszanyúló 2 oktávos népi hangszer, a tárogató történetével és természetesen különös hangjával.
Tárogató néven két különbözõ magyar vonatkozású nádnyelves fúvós hangszer ismeretes. A 17-18. században egy kettõs nádnyelves hangszert, a töröksípot hívták így, majd a 19. század végétõl egy új, egynyelvû nádsíppal mûködõ, kónikus furatú hangszer neve lett. A történeti tárogatótól való megkülönböztetésül a modern tárogatót feltalálója neve után Schunda-tárogatónak is hívják. Ez utóbbi az a hangszer, ami a 20. század során a falusi nép körében népi hangszerként elterjedt, amit általában tárogató néven ismer. Nemcsak a magyarok, de erdélyi románok, délszlávok is népi hangszerükként tartják számon.
A a 17-18. századi töröksíp, melyet gyakran tárogatónak, tárogató sípnak neveztek, a kettõs nádnyelves hangszereknek a korabeli nyugati schalmeiektõl eltérõ típusát képviselte, a perzsa-arab-török zurna egy változata volt.
A zeneszerszám a törökök révén jött divatba, erre utalhat a töröksíp hangszernév is. Erõs, átható hangját kihasználva az asztali, szórakoztató zenélés mellett ünnepi felvonulásokon, lakodalmi és temetési menetekben fújták, de legnevezetesebb szerepét a kuruc táborok hadi jeladó hangszereként játszotta. A 18. század végére elsõsorban reprezentáló, ceremoniális, ünnepi használata maradt fenn, ekkortól a hangszer megszólaltatása már egyre inkább tudatosan archaizáló, hazafias jelentéseket hordozott. Kultusza, részben népi tradícióval elegyedve, szórványosan még a 19. században is életben maradt.
A tárogatót hangszeres együttesben ritkán, inkább szólóhangszerként használják. Falusi, városi amatõrök között népszerû, de cigányzenész klarinétosok is gyakran elõveszik, hogy a banda kíséretével elõadják néhány számból álló „kuruc” mûsorukat.
Tekintse meg további képeinket erre a hivatkozásra kattintva!